Ülhetnék itt akármeddig, a Woyzeck-ről akkor sem tudok érdemben írni. Pedig nagyon szerettem volna valami olyat rittyenteni, aminek hatására majd mindenki felkapja a fejét és elmegy a Katonába megnézni.
Mert ez egy nagyon furcsa világot mutat be, és bármennyire abszurdnak tűnik az egész, ha mögé nézünk, végül is csak azt látjuk a színpadon, amit mi is nap, mint nap megteszünk. Pénzt keresünk, sokszor elfelejtjük, hogy közben élni sem ártana, elhomályosodnak az értékrendek, aztán kétségbeesésünkben elképzelhetetlen dolgokat teszünk.
Azért az fantasztikus szerintem, hogy ezek a színészek milyen fizikummal rendelkeznek. Énekelnek, közben ugrándoznak, csimpaszkodnak, táncolnak és vonszolnak. A tekintetük izzik, a mozdulataik állatiak, és mégis annyira nagyon ismerősen emberiek.
Nekem az utóbbi idők egyik legjobbja.
Ami működik, azt miért kell lerombolni?
Ma görögül írtam. Nem tudnám megmondani, mikor írtam utoljára görögül ezelőtt. Vannak gondolatok és érzések, ötletek. És ihlet. Megjött(ek) 13-án. Nincs mit tenni. Nekem két múzsám van. Egy szép és még egy szép.
Nekem úgy fáj veled veszekedni.
Ülök a sötétben egyedül, csak a laptop fénye világítja meg az arcomat. Ámuldozom, mennyi minden rejlik az agyamban, ami bármelyik pillanatban kiömölhet a billentyűzetre. Mágikus érzés. Nem olvasnak sokan, és a blogom nincs közérdekű információkkal tele, de azok a visszajelzések, amiket kapok elhitetik velem, hogy vannak emberek, akik értik és érzik, amit írok.
Néha nagy vonalakban vázolok fel helyzeteket, hogy a személyes részletek ne kerüljenek napvilágra. Legtöbbször azért írok, hogy kiadjam a gondolatokat a fejemből. Azért írok, hogy nyugalomba helyezzek dolgokat. Mintha gondolat-kavicsot dobnék egy tóba és figyelném, ahogy az apró hullámok egyre kissebbek lesznek, amíg egyszer csak visszatér a teljes nyugalom a víz felszínére. Igen, azt hiszem, pontosan ilyen érzés.
Csodálatos, amikor emberi hangok halhatatlanná válnak sorokban, és még csodálatosabb, ha meg is hallják mások ezeket a hangokat.
Mondjunk ki dolgokat, írjunk! Írjunk szenvedéllyel és érzelemmel, vagy hülyéskedve és viccelődve. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy hallassuk a hangunkat.
Coelho azt mondta, az írás az egyetlen olyan módja a nyilvános meztelenségnek, amely társadalmilag elfogadott, úgyhogy hajrá emberek, ruhákat le!
Átkozott esti órák, amikor nincs már mi elvonja a figyelmemet. Kattog az agyam, gondolkozom, rettegek, feszült vagyok. Megint nem alszom. Mi lesz? Hogy lesz? Rendben lesz? Hogy kell nem rá gondolni? Hogy kell elfelejteni? Mikor jön haza? Miért ilyen bonyolult? Bla. Bla. Bla.
Ja, azt nem is említettem, hogy március 17-én élőben látom majd, ahogy John Malkovich színészkedik. Az is egy fontos mérföldkő lesz az életemben, úgy érzem.
Annak, hogy nemzetközi iskolába jártam, rengeteg következménye van, melyekkel együtt élek, melyek részei a személyemnek. Az egyik ilyen dolog, hogy megtanultam kezelni azt, hogy a legjobb barátaim sokezer kilométerre élnek tőlem. Hasznos tudomány. Így nem kellett huszonévesen szembesülnöm azzal, hogy az egyik pillanatban még itt van valaki, a következőben pedig már csak a számítógépem képernyőjén látom az arcát egy kis ablakban, a hangját pedig csak a hangszórok közvetítik.
Úgy tűnik, ez a karmám része. Vagy én megyek el onnan, ahol a szeretteim zöme marad, vagy mellőlem megy el mindenki, akit megszeretek. Ilyen ez a popszakma, mondanám, ha néhány évvel ezelőtt lennénk.
Ahogy telnek az évek, egyre nehezebben viselem, hogy a komfort zónám összetevői bőven a komfort zónámon kívül tengetik napjaikat.
Persze most épp szuper jó, mert itthon van a két legjobbam. Most nagyjából egy hónapig minden oké lesz. Aztán kezdődik újra az egész. Vagy nézzem úgy, hogy milyen jó, mert mindig van mit várni? Most a februárt, utána az áprilist, és így tovább. Hát nem tudom. Majd megpróbálom.
Allison-nak piszkos szőke haja van, a válláig ér. Enyhén szabálytalanul van levágva. Nem próbál divatosnak kinézni. Allison-nak nagy kék szemei vannak, amik sokszor vannak bevérezve. Azt mondja, szenved a szénanáthától. Allison két számmal kisebb ruhákat hord, mint amekkorákat kéne. Azt mondja, tudja, hogy nem ő a világ legszebb és legokosabb nője, de azt is tudja, hogy teljesen rendben van. Allison férje katonai gatyát és sötét napszemüveget hord. Meztelenül látni a holtakat - ettől kényelmetlenül érzi magát, de szeret válaszokat találni. Allison már sokszor hallotta ezeket a történeteket. Úgy tesz, mintha figyelne, de a vöröslő kék szemei nem követik a szavakat.
Allison mesél Jane-nek a gimnáziumról. Mesél neki az alkoholizálásról, a dugásokról, arról, hogy mindenből megbukott. Amikor ezekről a dolgokról mesél, kicsit szégyellős lesz, de Jane még így is torkaszakadtából nevet minden vicces résznél. Jane szeret hallgatni és nevetni. Jane szereti, ahogy Allison szemei csillognak, amikor ő nevet. Allison megérinti Jane kezét. El akarom neked mondani a dolgaimat. Jane a két keze közé fogja Allison kezét. Azért, mert barátok vagyunk, mondja, és megszorítja a kezét.
Jane elsétál a parkba ebédidőben. Miközben sétál, érzi a lábai alatt a nedves avart. A hőséget és a lüktetést. Jane nincs meglepve. Jane szeret hallgatni és nevetni. Jane szereti bedugni a történeteket a fülei mögé.
Mark a parkban ül Jane-nel. Jane elmeséli neki, hogy késő éjjel a szobájában a kutyájával táncolt. Elmeséli, hogy rugdalózott a lábaival és közben tapsolt. Mesél neki az égen tündöklő csillagokról. A különböző csillagképekről kérdezi őt. Mark megfogja Jane történeteit és a farzsebébe helyezi őket, biztonságba a pénztárcája, a kulcsai és a telefonja mellé. Később majd az utcán előveszi Jane történeteit és a szájába helyezi őket. Amikor a hátsó kertben fekszik majd, karjával a kutyát öleli, és közben kiszívja az édességet a történetekből. A sötétben pedig végigsimítja majd a fejét, és emlékezni fog a haj puhaságára.
Itt a parkban Mark ránéz Jane-re és elmondja neki, mennyire szereti, hogy elmesél neki dolgokat. Hogy szereti a formákat, amiket a szája felvesz mesélés közben. Beszél Jane-hez, és érzi a nagyujjában a lüktetést, miközben eszébe jut, milyen volt, amikor Jane szája szorosan körülölelte az éjjel. Jane ránéz és kimondja az igazságot neki. Szerelmes vagy belém, Mark, mondja, Egész egyszerűen szerelmes vagy belém.
Jane a tengernél tölti a hétvégét. Nem olvas a homokban, nem alszik. Jane azon gondolkozik, vajon a felhők, melyek között Mark van, eggyé válnak-e a tengerrel, melyben ő úszik. Azt gondolja, ez nem lehet igaz, de azért beletérdel a vízbe és hagyja, hogy a hullámok beterítsék a fejét. Hátha. Mielőtt kinyitná a szemeit, a szájában tart egy kis sós vizet amíg csak bírja. Zuhanyzás nélkül megy dolgozni, érzi magán az óceánt. Amikor tudja, hogy figyeli őt a fiú, megnyalja a nyári, lebarnult vállát. Érzi az összes halottjának sóját.
Gondolat a mai napra: már el is felejtettem, mekkora mentőöv a zene.
Azt mondják, a szemeid csukva voltak, amikor először mosolyogtál, de most tárva nyitva vannak, csillognak, és nem tudom eldönteni, hogy örömödben, vagy ijedtedben. A fogaid összeszorítva, de ilyet szoktál néha csinálni, amikor izgatott vagy, néha pedig olyankor, amikor nem tudod, mit mondj.
Így hát most hezitálok, mert lehet, hogy te is épp hezitálsz, a tenyeremben lévő doboz pedig egyelőre szorosan zárva van, megfagyva. Fáj a térdem, és most eszembe jut, hogy nem söpörtem fel még, pedig már tegnap megkértél rá. Tudom, biztos vagyok benne, hogy amikor felállok, egylábú leszek.
De azért mondd. Mondj igent. Mondd, hogy még minimum ötven évig, talán hatvan évig is, minden héten össze akarsz velem veszni. Mondd, hogy el akarod hinni, hogy végigcsinálom, még akkor is, ha néha nem csinálom végig. Vagy az is oké, ha nem mondasz semmit, csak engedd, hogy az a félmosoly teljes vigyorgássá szélesedjen. És akkor tudni fogom.
A: "Mondjuk oda csak a családomat fogom meghívni."
(...)
A: "Mi van?"
B: "Azt hittem, én is ott leszek."
A: "Ott hát. Családom vagy."
Jucikám <3
Boldog születésnapot, te légies istennők leglégiesebbike!
Kovács Paci ezt írja: "Dezső december közepe táján jelentette be, hogy nem akar többet játszani. Törőcsik Mari kérésére - együtt kezdték a pályát - december 20-án még egyszer színpadra lépett: bejött a Nemzetibe a Jó estét nyár, jó estét szerelem egyetlen rövid jelenetére, hogy utoljára ülhessenek egymás mellett egy kanapén a színpadon. Egy életre belém égett, ahogy a lányukat játszva egészen közelről láthattam ezt a percekig tartó gyönyörű pillanatot."
Én ott voltam, néztem és hallgattam őket, ittam minden pillanatát az előadásnak.
Minden ott kezdődött, hogy idén beléptem a huszonhetedik életévembe, és az már majdnem harminc, szóval most már tényleg majdnem utolértem E-t, S-t és D-t, a három pajtikámat, akik nagyon reménykednek abban, hogy bár én öregszem, ők örökre annyi idősek maradnak, mint amennyik néhány évvel ezelőtt voltak.
Aznap reggel úgy ébredtem, hogy Benedek ott lebeg előttem és énekli a szülinapos dalomat. Nyilván, hiszen már három hónapos múlt, ő már simán énekel. Aztán mennyei narancs-tortám volt, illetve konfliktusmentesen eltöltött időm a tesómmal. A pajtások természetesen kitettek magukért, az a rengeteg sms, e-mail, telefonhívás, facebook-os köszöntés mind nagyon-nagyon jól esett.
A kisbarátaim pedig idén sem hagyták, hogy hatalmas durranás nélkül múljon el a szülinapi hetem. Úgy tűnik, a limuzinban utazás már hagyomány lesz nálunk, így most is azzal indult a program. Kisebb logisztikai gondok után megérkeztünk a célhoz, ahol varázslatot kaptam, még sírtam is, utána pedig öleltem őket ahogy csak tudtam. Vacsora a Dérynében a kibővült társasággal (mindenki, és ezt úgy értsd, hogy MINDENKI eljött), aztán buli a Miniben. Tánc, törvénytelen nevetések, sok alkohol, nosztalgia, visszatérés négy évvel ezelőtti időkbe. Végül úgy, ahogy voltunk, átvonultunk E-hez, egyesek azonnal kifeküdtek a szoba közepére és elaludtak, én személy szerint kimostam a pólómat és a fehérneműimet, mert nem terveztem nemotthon aludni, és másnap nem volt kedvem büdösen dolgozni egész nap. Egymás hegyén-hátán alvás, mint a régi szép időkben, reggel nehézkes ébredés, zenehallgatás, készülődés, aztán irány az iroda.
Ott egy csokigolyó-meglepetés várt, amire egyáltalán nem számítottam, este pedig egy újabb varázslat, amiben olyan mozzanatokat rejtettek el (csak úgy, mint a huszonötödikei varázslatban), amiket csak ők és én értünk, és amiktől én lettem a világ legboldogabb embere.
And the good times just keep on coming.
Olyan, mintha feküdnék a földön, mindenki más pedig körülöttem állna. A kezeim úgy nyúlnak a bokáik felé, mintha szellemek lennének. Átesnek rajtam, és észre sem veszik. Próbálom elolvasni mindegyikük lélek-nyomatának a firkáit a talpukon, de a történeteik olvashatatlanok. Néha elkapok egy-egy pillanatot szoknyák csipkéje mentén és arra gondolok, Annyira jól ismerlek, és te nem is tudsz róla. Azt mondta, függőleges embernek tartja magát, de vízszintes szeretne lenni. El szeretném mondani neki, hogy innen lentről egyáltalán nem áll össze a kép. Napszemüvegeik visszatükröződésén át követem a világ eseményeit. Direk akarják kirekeszteni a fényt. Én pont az ellenkezőjét akarom. Az életet feliratozni kéne. Az élményeknek érzelmi kézikönyvvel együtt kéne érkezniük. Kéne valami puska, de túl érinthetetlen vagyok ahhoz, hogy végiglapozzam. Néha valaki meglát (hé, hé, mit csinálsz ott lenn, te dilis?). Egy egész erdőnyi ember lebeg felfelé, mint az olaj, de én egy egész óceánnyi levegő vagyok, túl súlyos ahhoz, hogy felemelkedhessek. A vonalak elhomályosodnak. Nem látok értelmet semmiben a földről. A földön vagyok, de nem érzem, hogy két lábbal a földön állnék. Anya mindig azt mondta, fejjel lefelé születtem, a gyökereim az égben vannak. Miért nem születhettem szellőnek?
Ajjjh ... :-S
Túl sok mindent tudnék mesélni, így inkább ezt most hagyom pihenni, aztán jövök, amint lesz egy kis időm írni.
Kellemes ünnepeket mindenkinek!
Budapest: Sietsz haza?
Sydney: Sietek, már indulok is. Pontosan 104 napomba fog telni.
Budapest: 104?? Hát milyen sportember vagy te?
Sydney: Lassú.
jelenléti ív
- Juci: Szedd össze magad most már, aztán megünnepeljük! Köszi, Kisgyerek! »
- sotto: főoldalas:) »
ego
reklám
mindennapos
- ismeretlen ismerős
- fotós pajtás
- kisbéka
- fényíró
- a nagybetűs barátnő
- iszom szavait
- gondolatai a fejemből
- tanárnő, kérem!
- a másik felem
- bolondos komoly pajtikám
aki keres ...
oldies but goldies
- Jelen
- 2012. január
- 2011. december
- 2011. november
- 2011. október
- 2011. szeptember
- 2011. július
- 2011. június
- 2011. május
- 2011. április
- 2011. március
- Az összes »
