Azt akarom, hogy ismerjen. (Többet akarok tőle, mint gondolná.)
Mindent el akarok mondani neki. (Még azt is, amit nem kéne.)
Akarom a sötét, makacs durcásságát. (Imádom a sértődött fejét nézni.)
Azt akarom, hogy az ujjaival végigrajzolja a testemet, és emlékeztessen rá, mennyire puha bőröm. (Utálok mindig keménynek lenni.)
A zuhogó sötétségben akarok vele játszani. (Ott akarok vele találkozni.)
Be akarom engedni és meg akarom neki mutatni mindazt, amit eddig tanultam. (Tanítani akarom, és be akarok lépni a másságunkba.)
Egész éjjel táncolni akarok alkoholmámorban úgy, hogy a kezei végig érintsenek. (Olyan éjszaka legyen, ami lassított felvételben mozog.)
Haza akarok menni vele, a közös dalainkat lejátszani, és nagyon lassan levetkőzni. (Mindig minden a zenéről szólt nálunk.)
A száját a saját számon akarom érezni, a kezemet pedig az ő kezében akarom tudni. (Az ő csuklói, az én csuklóim.)
Imádom, hogy nem ismerem. (Imádom, ahogy lassan kitaláljuk egymást.)
Meg akarom fejteni. (Imádom, ahogy ő próbál engem megfejteni, lassan, rétegenként, hétről hétre.)
Össze akarok ütközni, égni akarok. Akarom a pörgést, az álmatlan éjszakákat és az üres reggeleket, a késő esti telefonhívásokat és a csendet, a legédesebb teljességet.
Nem akarok többé korlátokat. (Azt hiszem, ő ugyanolyan telhetetlen, mint én.)
Kiadó lakás!
XV. kerületi zöldövezetben kiadó II. emeleti, 36 nm-es, 1.5 szobás, bótorokkal (és fénnyel) eláttott (egész nap világos) lakás. Legnagyobb előnye, hogy az ablakon kinézve a ház előtti park fáinak lombjaira látni, ezért a nappaliból ízlés szerint képzelhetjük magunkat dzsungel-beli szikla lakba, Central Park melletti stúdiólakásba vagy burmai kolostorba.
A bérleti díj 45.000 HUF + rezsi.
Ha érdekel, írj egy kommentet e-mail címmel, én pedig küldöm a telefonszámot!
Hajrá hajrá kispajtások!
Tudnék szerelmes számot írni rólad. Neked. Vagy egy egész regényt meg tudnék tölteni veled. Megfesteném a szemeid színét, az arcod vonalait, a mosolyod érzését. Napokig, sőt hetekig tudnék beszélni az anyajegyeidről, arról, hogy hány darab van a testeden, milyen a formájuk, és pontosan melyik pontokon helyezkednek el. Órákig ülnék és csak néznélek. Mert szép vagy, nekem a legszebb. Egy tökéletes test, egy tökéletes szív, egy tökéletes agy, egy tökéletes lélek. Ahogy mozogsz, az egy szimfónia. Mit nekem Beethoven, Haydn és Mozart - te egy nézéseddel szebbet írsz, mint ők valaha életükben. Lenyűgözöl. Az eszed, a gondolataid, a humorod, a szavaid. A hangod - egy életút.
Alszol, szuszogsz, az örök félmosoly a szádon. A világ minden kincséért sem adnám az elmúlt öt évet. Az ölelésed, a szerelmed, a bizalmad mindennél többet ér.
Hogy kliséket sorolok? Lehet. Ki mondta, hogy a klisék soha nem lehetnek igazak?
"A világ legjobb dolga volt az elmúlt öt évben téged szeretni."
Igen. A világ legjobb dolga. Tényleg.
Szoktam nézegetni az artportal.hu-n a kiállításokat. Ha valami egy kicsit is felkelti az érdeklődésemet és még rá is érek, elmegyek. Szeretem, amikor elkapom a megnyitót, mert olyankor még egy fokkal jobban belelátok a kiállítóművész lényébe. Sokat elmond az, kit kér fel arra, hogy a megnyitó-beszédet mondja, milyen zenét/éneket választ. Van ezeknek az amatőr-kezdő-lowkey kiállításoknak és a megnyitójuknak valami nagyon különleges hangulata.
Ma Romhány Vera Jelentéktelenek - a gyűjtemény c. kiállításán jártam. Vera használhatatlan, elhasznált, megunt, az aktivitás teljes hiányában szenvedő tárgyakat és anyag-darabkákat kelt életre. Átrendezi őket, visszarendezi őket, társítja őket, felépít egy kis univerzumot, aminek a középpontja minden esetben a néző. Azt látunk bele, amit csak akarunk.
A kiállított jelentéktelenek gondolatokat ébresztettek a gyerekkoromról, a múlt heti beszélgetésemről egy nagyon jó barátommal, édesanyám haláláról, a pazarlásról, és arról, hogy milyen értékes tud lenni az a néhány perc, amit lelassítva-lelassulva töltünk el a rohanó hétköznapokban.
Nem magukért a kiállított darabokért lelkesedem, nem az összegyűrt és kiszínezett ragasztószalag vagy az apró kékre festett égő miatt örülök, hogy elmentem erre a kiállításra (bár hozzáteszem, hogy a maszkot az arca elé tartó angyalt majdnem hazaloptam, annyira tetszett), hanem az érzésekért és a gondolatokért, amiket ébresztettek. Azért, mert frissítő dolog egy fiatal lányt zizegni látni, izgulni élete első kiállításán, és azért, mert valahogy az egész estét átlengte a Család hangulata, kezdve onnan, hogy Vera tesója mondta a nagyon laza, elég megható megnyitó-beszédet, és, hogy valamiért meggyőződésem, hogy a miniatűr fotók a családi albumból kerültek ki, és kilyukadva oda, hogy rengeteg történet jutott eszembe egy-egy színről, anyagról, felületről a saját családom életéből.
Szeretem ezeket a kiállításokat, mert mértéktelen bátorsággal megáldott emberek agyszüleményeivel szembesülhetek. Akárhonnan is nézem, akár megérint egy művészi alkotás, akár nem, az az adott művész egy-egy kiállításon bizony az életét tárja idegenek elé valamilyen formában.
Ismered azt az érzést, amikor érzed, ahogy a szíved ver, iszonyatosan gyorsan, és nem tudod lelassítani - olyan, mintha ki akarna szökni abból a ketrecből, ami védi, de igazából olyan érzés, mintha önmagát zárná be. A tested próbál kimenekülni önmagából, elfutni a létezés fizikális állapota elől, hogy teljesen elkerülje. És a szíved, ver, nagyon gyorsan. Lélegzetvételeid felszínesek, a mellkasod feldagad, és hirtelen minden fáj. Fáj a fejed, mert soha, soha nem tudod abbahagyni a gondolkodást, és tudod jól, hogy amikor túl sokat gondolkozol, abból jó nem sülhet ki. A barátaid ott vannak melletted, de igazából nincsenek ott, és sokszor te magad sem vagy ott. Megkérdőjelezed, hogy egyáltalán létezik-e valami, ami valóságos, hogy te magad valóságos vagy-e, hogy a világ maga valóságos-e, vagy lehet, hogy ez az egész csak egy borzalmas álom, vagy egy totálisan más univerzum? Beleharapsz a kézfejedbe, hogy érezz valamit, és amikor elereszted, látod, hogy már vérzel, és szabályosan látod a fogaid nyomát. A tüdőd felmondja a szolgálatot, mintha provokálták volna, és a szemeid, a nézésed - minden elhomályosul - színárnyalatok és lejtők őrületbe kergető kombinációja. A szíved a szó legszorosabb értelmében fáj. De épp dolgoznod kell, ezért veszel egy mély levegőt és szó nélkül elviseled, gépelsz, a szavak pedig üresen botorkálnak ki az ujjaidból. Nem. Valójában összegörnyedve akarsz feküdni az ágyadban, és abban reménykedni, hogy a holnap nem jön el, mert ott akarsz maradni a takarók alatt örökre, hogy sírj és sírj és sírj és sírj és sírj és sírj szánalmasan, mert tényleg baromira szánalmas vagy. Egy roncs vagy. Semmit nem érdemelsz. Egy kibaszott nagy káosz vagy és semmit nem érsz. Nem vagy elég okos, nem vagy elég szép, nem vagy elég jó, nem vagy elég. Helypazarlás vagy. És az is maradsz örökre.
Balra tőlem a folyosón szerteágazik a vastag, zöld plüss-szőnyeg, jobbra tőlem pedig a a piros plüss-szőnyeg. Az ajtók annyira nehezek, hogy rájuk kell feküdnöm, és átslisszolni rajtuk. A cipőm sarka visszhangzik a fekete-fehér padlón, és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Hónaljam alatt papírok tömkelege, válltáska, a telefonom a kezemben. Az irodája előtt várakozom majdnem egy órán át, ebből lehet igazán tanulni, a szívem hangosan ver, kevesebb, mint egy év telt el. A bár, a folyosó, és úszom. Teát készít nekem, és arról beszélgetünk, milyen nélkülözve felnőni. Amikor nevetek, őszintén hangzik, és fellélegzem. Megfogja a kezeimet, és rámkacsint. Három nő tartózkodik a szobában. Én vagyok az egyik. Öt férfi. Amikor a nők csevegnek nagy események előtt, általában a fogyókúráról van szó. Amikor nők nagy szobában, még nagyobb asztalok előtt ülnek, a falakat pedig billiárd-szabályokról szóló plakátok terítik be, a nők üres arccal üldögélnek ott. Barna szemek és zöld szemek és szürke szemek találkoznak poharak és papírok és kávés csészék felett, és ezek a szemek nem csillognak. Néha megemelkedik egy szemöldök. Mindannyian redőnyök és függönyök vagyunk. Amikor férfiak ülnek nagy szobákban még nagyobb asztalok előtt, a falakat pedig billiárd-szabályokról szóló poszterek terítik be, a férfiak széttárt lábakkal ülnek, hüvelykujjukon játszadoznak a jeggyűrűjükkel, a szemeik pedig olyan messze járnak, ameddig csak ellátnak. A férfiak néha vakaróznak, a combjuk tetejénél, újságot olvasnak, és az iPad-jükkel játszanak. Mindig megeszik az összes sütit, az összes lekvárt, az összes tejszínt. Néhányuknak ráncos a nyakuk. Ott, a fülük alatt, ősz hajszálak nyaldossák a bőrüket. Fehér pólók lengén üldögélnek gombok között, enyhe lyukakkal, amiken keresztül a szemek lebarnult bőrt látnak - és azt a kis csík szőrt -, miközben a nyelvek gyorsan nyaldossák a száraz szájakat, tollak abbahagyják az írást, a gyűrődéseket pedig újra megszeretik a figyelő szempillák. A férfiak férfias kezekkel gesztikulálnak, fehér tökéletes körmök pedig pontokat rajzolnak a levegőbe. Az utcán, ételre várakozva, a nő szemei összetalálkoznak az enyémekkel, és emlékeztet valakire, akit fényévekkel ezelőtt ismertem. A szemei barnák és kerekek és dús szempillákkal van megáldva. Tökéletes. Furcsa lenne megölelni, gondolom, ezért csak mosolygok, és ő is mosolyog, és mi nem nagy szobákban, még nagyobb asztalok előtt ülő nők vagyunk. Az anyukám előbb érti meg, mint én, és amikor megérzem a szavait, a rohanó szívem végre megnyugszik, és azon gondolkozom, milyen módokon lehet tudni valamit, milyen módokon lehet szeretni valakit.
A szemei a legzöldebb szemek, amiket valaha láttam, és azt kérdezi, gazdag lány vagyok-e, én pedig azt felelem, a lófaszt vagyok gazdag, ő pedig azokról az évekről mesél, amikor börtönőr volt, én pedig felemelem a szemöldökeimet meglepetésemben (eltanultam a férfiaktól az irodában), és észreveszem, hogy nem bízik bennem, és önmagában sem, és ebben az épületben sem, és ebben az ablakban sem, pedig a katedrálisra is rálátni, a folyóra, a tengerre, az ő házára. Beszél, én pedig úgy teszek, mintha hallgatnám, de már a dugásra gondolok, és arra, hogy ő vajon olyan pasi-e, aki akkor lesz igazán önmaga, amikor a hajamat húzza és azt ecseteli, mennyire fogok nyögni és élvezni és könyörögni, és igazából remélem, hogy ilyen pasi, és az is eszembe jut, hogy milyen lehet azok előtt a zöld szemek előtt levetkőzni, aztán rájövök, hogy semmi értelme ilyen dolgokon gondolkozni, vagy azt remélni, hogy ő olyan pasi, és miközben az első rózsaszín pír elönti az arcomat, figyelem, ahogy dupla szóközt üt egy mondatvégi pont után, és ekkor öregembernek hívom és meglököm a vállát a vállammal, a rózsaszín pír pedig azonnal eltűnik, a szemei pedig már a számat dugják, és arra gondolok, milyen jó, hogy mindannyian redőnyök és függönyök vagyunk, és nem tágra nyílt füves rétek. Az én életem a színház, a művészet, az alkotás, a kreativitás, és ez nem olyasmi, ami elől el akarok futni. A szél hidegen érinti az arcomat. A napjaim tele vannak, és nem vágyakozom.
Nem égek.
Elballagott a kisebbik öcsém is, és amikor elővettem a három évvel ezelőtti képeket a nagyobbik ballagásáról, döbbenten konstatáltam ismét, hogy az idő rohan, mi pedig változunk és felnövünk. A kisebbik dohányzik és motorozik, a nagyobbik dolgozik és szenved, mert a bokája miatt már jó ideje nem tud focizni. Közben a nővéremnek lett egy fia, én pedig egy multinál dolgozom, irodában, monitor előtt. Apa elvesztette a munkáját, gyerekkorom otthona, a MALÉV megszűnt létezni. Megismertem a legjobb barátaimat, akik össze is házasodtak. Elvesztettem olyanokat, akikről azt hittem, fontosak. Otthagytam a színházat. Eladtam a lakásomat. Felfedeztem a Meskát és függő lettem. Beteg lettem. Elváltak a nagybátyámék, aztán kiderült, hogy lesz egy új unokatestvérem. Meghalt a nagymamám, kitagadott a másik nagybátyám. Mondjuk ennek pont örültem, végre nem kell többé nyelnem a sok szart tőle. Felszabadultam, már nem járok Cellbe, csak ha nagyon muszáj. Előléptettek. Kiolvastam számtalan könyvet, végiglapoztam rengeteg magazint. Új zenéket ismertem meg, fotóztam és gyönyörködtem a természetben. Fülbevalóim és táskáim száma megtriplázódott. Kiraboltak. Szorosabb lett a barátságom sokakkal. Volt két nagyon fontos esküvő. Utaztam, amikor csak tudtam. Sokat sírtam, sokat nevettem.
Éltem.
Annyi idős lehet, mint amennyi anya lenne most, sírós gesztenyebarna szemei vannak, hosszú barna göndör haja, tiszta és vasalt fehér póló van rajta, és hajléktalan. Van egy korombeli lánya. Van két unokája, akiket nagyon szeret, egy lány és egy fiú. Nem tudja, hogy jutott idáig. Odáig, hogy az autójában kelljen aludnia, vagy amikor lehetősége van rá, valamelyik barátjának kanapéján. A lánya néha megengedi, hogy nála lakjon egy ideig. Vigyáz az unokáira, amíg a lánya dolgozik. Imádja a velük töltött napokat. Hatalmas lakomákat tart, játszik velük, mesél nekik. Mostanság könnyebben elfárad, mint régen. Fáj a teste még akkor is, amikor kinyújtózva tud aludni a lánya vendégágyán. Amikor a veje hazajön délután hatkor, ő bemegy a szobájába, a vendégszobába, és ott marad egész este. A lánya kiadja neki, hogy maradjon ott, amíg a férje ébren van, kérleli, hogy vigyázzon vele, hogy legyen csendben, ne ébressze fel, ne zavarja. Soha nem szerették egymást, és amikor a férfi meglátja vagy meghallja őt, azokon az éjszakákon hallani szokta, ahogy sír a lánya. Hatalmas testű ember, ő pedig tudja, milyen hangot adnak ki a csontok, amikor eltörnek.
A kezemet közel tartom az övéhez, miközben mesél. Nem tudja, hogy jutott el idáig, odáig, hogy ne legyen egy hely, amit a sajátjának hívhat. Megnyugtatom, hogy jól tette, hogy eljött ma, hogy addig fogom hallgatni a mondandóját, amíg ő szeretné.
Csak hát már elkezdtem elveszíteni a reményt, mondja, és a perzselő piros csomó lüktet a mellkasomban.
Szemben ülök vele, nem várok sokat. Kötelezően járnom kell ehhez a nőhöz. Kedves, de kitartó. Nem akarom megkeresni a szavakat, és már szinte várom a kritikát. Mindig ugyanaz. Túl érzelgős, túl puha, túl naiv. Elmondom ezt neki így, és bólogat. Azt mondja, a naiv igazából bóknak számít, mert a naivban van valami ártatlan, ami annyira ritka és csodálatos. Én pedig annyira messze érzem magamat az ártatlantól és a csodálatostól, hogy legszívesebben kiröhögném. Arról beszélünk, milyen az, amikor érdekel valami vagy valaki, milyen az, amikor jobbá akarsz valamit tenni, segíteni, megoldani. Megbeszéljük, milyen módszerek vannak a túlélésre, arra, hogy elzsibbadj a történeted közben. Csendben ülünk és egymásra mosolygunk. Ember a gépek között, emlékeztet mindkettőnket, Ne hagyd, hogy a sötétség bejusson. Nem akarok elmenni. Itt akarok ülni ebben a napfényes szobában még egy kicsit. Itt akarok ülni ezzel a nővel, aki lelki testvérének hívott az imént, aki emlékeztet arra, hogy ami vagyok, az jó, hogy aki vagyok, az sokkal jobb, mint amit megengedek magamnak. Elkísér a liftig, megöleljük egymást, mintha régi barátok lennénk. Pedig most találkozom vele először.
Segítek neki kitölteni a papírokat, elmondom neki, mennyit kell várni, milyen listákra fog felkerülni. Bólogat, amikor azt mondom, két év. Nem baj, tudok várni, mondja. Adott valamit, amibe tudok kapaszkodni, nekem csak erre volt szükségem, kedvesem. Megfogja a kezemet, és legszívesebben meghívnám az otthonomba, hogy velem éljen, és szeressen. Hiányzik az anyukám.
Annyi tehetetlenség van abban, amit csinálok! A világon a legkönnyebb dolog leragadni. Nekem legalábbis. Minden egyes részedre emlékszem. Lenyelem azt, amit ő sötétségnek hív. Egy metafóra, amit sosem szerettem. És a közepén, valahol a bordáim alatt, na ott üldögél. Fény és sötétség. Együtt. Egészben. Csak azért írok, hogy emlékezzek a megtanultakra.
Tik-tik-tik ... a szél játszadozik a bőrdzsekijének csatjaival, hozzáveri a motor fém részeihez. Lobog a bukósisak alól kilógó hajam, kezeim összekulcsolva a hasán. Amikor gyorsít, szorosabban karolom néhány pillanatra, de amikor hozzászokom a sebességhez, elengedem magam. Nézek előre a semmibe a válla fölött, hagyom, hogy a könnyeim belecsorogjanak az autópálya perzselő hőségébe. Most úgysem látja senki. Most úgysem hallja senki.
Tik-tik-tik ... szaladgálnak a kavicsok a lábaink alatt. Kezeink összekulcsolva, csendben sétálunk. Most az ő könnyei csorognak. Nem nézek oda, de tudom. Először csak nagyon halkan dúdol, nem is hallom, mi a dal. Aztán felismerem a dallamot. És már a szöveget is értem. "... See I thought I was living the life, and the craziest thing is I'll probably never know the color of my daughter's eyes ..." Egyre hangosabban énekel. "... Can anybody out there hear me? Coz' I can't seem to hear myself. Can anybody out there see me? Coz' I can't seem to see myself. Losing my way ... keep losing my way ..."
Tik-tik-tik ... ketyeg az óra. Ma csak fél napot van az irodában. Az utolsó órák. Rá sem nézek inkább reggeltől kezdve, nem gondolok bele abba, mi is történik. Archivál, pakol, darál, búcsúzik az elmúlt majdnem két évétől. Lemegyünk kávézni, ő felmegy az ötödikre. Mire visszaérünk, már nincs ott. Rohanok ki, a lépcsőházban pont nyitja az ajtót, amikor én kilépek rajta. Egymásra nézünk, de már kapom is el a szemeimet. Állunk ott, senki nem szól semmit. Végül egymásra nézünk és eltörik a mécses. Valóság lett abból, amiről eddig fogalmunk sem volt.
Tik-tik-tik ... csipognak a műszerek, figyelem, ahogy az infúziós csőben csöpög a folyadék. Egy, kettő, három. A nyakamtól kb. a térdemig nem érzek semmit. Odafordítják a monitort, látom, mi történik, de nem értem. Nem fogom fel, hogy az az én testem. Viszket az orrom. Automatikusan meg akarom vakarni, de a karjaim a csuklómnál le vannak kötve. Még szerencse. Az orvos is a monitort nézi. Remélem, ő többet ért belőle. Nagyon koncentrál. Két nővér van bent. Bár az egyik férfi. Akkor őt férfivérnek hívjuk? Egymásra néznek, látom a szemeiken, hogy mosolyognak. Flörtölnek talán? Romantikus. Az orrom még mindig nagyon viszket, próbálom mozgatni, ráncolni, hátha attól jobb lesz. Hosszabb ez, mint mondták, sokkal hosszabb. Hallom, amiket mondanak, és azt kívánom, bárcsak figyeltem volna a latin kurzuson. Végeztünk, kitolnak. Minden ott van előttem, a szoba luxus, jó illat van. Mégis nagyon szenvedek. Hát persze, most először vagyok teljesen egyedül itt.
Tik-tik-tik ... kattog a taxióra. Az a régi fajta. Ezen jót mosolygok. Alig tudok mozogni, hányingerem van. Fáj. Lepereg egy könnycsepp az arcomon. Levegőt venni is nehéz. Félek az eredménytől, és attól, milyen lesz hazamenni az üres lakásba. Kezdek elbizonytalanodni - talán mégsem vagyok annyira fasza gyerek, talán meg kellett volna kérni valakit, hogy legyen velem. De nem. Megrázom a fejemet, veszek egy mély levegőt, leküzdöm a fájdalom által okozott remegést, kifizetem a taxist, és nagyon lassan felsétálok az elsőre, belépek a lakásba, és vigyázok magamra.
- Te most miért akarsz spanyolul tanulni?!
- Hogy még egy nyelven elmondhassam, mennyire szeretlek.
Soha nem vagyunk szabadabbak, mint amikor lepedők közt összegabalyodva fekszünk együtt, te meg én, aztán megint te. Voyeurisztikus napfény, egy pillantra sem tévesztjük szem elől, a redőny mögül szűrödik be, hátfényként van jelen a hajadon. Ünneplés a vállaimon, a lábaid az enyémeken, istenien nedves melegség. Szeretlek, suttogja az egyikünk, vagy mindkettőnk. Megint. Pedig nem kötelező, és még szavak sem kellenek, hogy egy pohár vizet nyújtsak át neked. A páracseppek a mellkasodon landolnak, felülsz, én pedig a számmal szárítom fel. A kezeiddel mondasz köszönetet, meghúzod a hajamat, egy kicsit jobban, édesem. Hát igen. A napfény visszavonul a redőnyök mögött, én pedig kicsit később újra próbálkozom majd.
Van ez a baráti társaságom, ahol már egy ideje azzal tornáztatjuk az agyunkat, hogy feldobunk valamelyikünkhöz kapcsolódó témákat, amiről mindenkinek írnia kell. Lehet ez egy mondat, lehet egy szó, de lehet egy egész regény is. Lehet igaz történet, lehet egy kitaláció, lehet asszociáció. Mostantól idekerülnek az én írásaim.
Az e heti téma: Anna teste. Íme.
Anna teste, valaki más földrésze.
A törzsének hosszú és egyenes pályái. A forró föld, a homok és az izzadtság rétege. Az áttetsző-színű por, vékony csíkok a szélvédőn, miközben innen a belvárosba tartasz. Por, ami lerakódik és ottmarad és soha nem lehet igazán letörölni. Aztán a feneketlen tavak nedvessége, melyek fenekét borzasztóan el akar érni. Gerince mint a tűz perzselése, égő pulzus. Mind egy sorban, gyapjú száll a szélben, haja puha és megperzselt.
Anna szemei, félig lehunyva, valahol az alvás és az ébrenlét között, ez nem az álmodó stádium, ujjperceit a szájához emeli - egy altatódal - és a teste - egy földrész, ami többé nem a sajátja.
Újra kell tanulnom azt, hogy ne bánjam és szégyelljem a múltamat.
Besétálunk az eső elől egy kicsi, és nagyon zsúfolt étterembe. A bádogasztalokat műanyag terítők takarják, a székek kényelmetlenek, a padló mocskos, de a kaja - a kaja utaztat minket, elvisz minket egy olyan helyre, ahol mindketten voltunk régen. Húslevest tunkolunk frissen sült kenyérrel, ámuldozunk a kézzel gyúrt tészta anyagán és csak beszélünk és beszélünk. Ugyanazok az emlékeink. Az apró közös dolgok jók, összetartanak minket. Emlékezünk és megvalósítunk. Furcsa ez nekem, a folyó, a torony, a levendula-színű ég, az az idő, annyira egyedi, annyira messzi. Amikor befejezzük az evést, a nagyszüleiről kezd mesélni. Több, mint 50 éve házasok, és a nagymamája a mai napig megkönnyebbül és izgatott lesz, amikor a nagypapája autójának hangját meghallja az utcáról. Miközben beszél, kezét a szívére helyezi. Ez a mozdulat pont annyira édes, mint maga a történet. Az összetört állkapcsok, a bevarrt sebek, a kék-zöld foltos arcok között ezek szuper történetek, amiket meg kell tartanunk, ízlelnünk kell, mert ezek olyan táplálóak, mint maga az étel. Azt mondja, ő is ezt érzi, én pedig azon gondolkozom, vajon éreztem-e már ilyet valaha a kezdeten túl, a dugás, az akarás és a vágyódás forrósága után. Arról mesél, milyen az, amikor csak úgy tudod, hogy helyes úton jársz, hogy mit akarsz, hogy mire van szükséged, én pedig csak hallgatom.
Egy rózsaszín lufi, apró és leeresztett már, táncol a szél ritmusára az ösvényen. Egy felhúzhatós játékra emlékeztet a motorikus mozgása. Felveszem, amikor elér a padkához, elviszem a parkba, leteszem a virágágyásba.
Lassan visszasétálok az irodába. Egy ember a szomszédos irodából megállít mielőtt az ajtóhoz érnék, köszön, jó napot kíván és boldog valentin napot. Mosolygok és megköszönöm. Magas, sokkal magasabb, mint én, és vékony. Minden pénteken ugyanaz a póló van rajta. Én is saját egyenruhában járok. Ezelőtt soha nem beszéltünk, ezért meglep a párbeszéd. Egy kollegám megkérdezi, hogy pizzát rendelek-e este a romantikus komédia mellé, amit meg fogok nézni. Újra és újra ledöbbenek azon, hogy az emberek miket feltételeznek rólam. Előkapom a szokásos semmitmondó mosolyomat. Hát igen, az emberek elképzelik azt, amit nem tudnak, amit ki kell valahogy egészíteni.
Valahogy nem tudok mostanában úgy írni, ahogy szeretnék. A történetek ismétlődnek. Nem igazán hallom a dalt. Hiányzik. Vajon ez is azért van, mert elszoktam az ismétlődő dolgoktól? Mindezek mellett azon is gondolkozom, hogy működik ez a beengedés dolog, a szükség arra, hogy megosszunk dolgokat. Szomorúságot látok. Látok valamit, ami olyan, mint a kényelem. Vannak ajkak, és kezek, és testek a sötétben. Erről nem kell beszélni.
Taníts meg énekelni.
Seriously though ... hova tűnt a mai napom?!
Miért pörgök egy (ezek szerint teljesen értéktelen) emberen, amikor vannak olyanok, akik imádnak és szeretnek feltételek nélkül?
Bár hallanád, mekkora a csend itt. Az utolsó nyári esték egyike. Ssss sss sss - így szól a szellő az eukaliptusz-levelek között. Csattannak a száraz fűszálak kutyák tappancsai alatt. Kabócák. Ez egy másféle dal. Bár látnád, mennyire sötét az éjszakai égbolt. Itt. A csillagok. Az ég teljes és gazdag, alacsonyan lebegteti a selyem függönyét. Volt itt minden - történetek tömkelege, szavak áradata, szomorúság folyója, és zene és a dübörgő ritmus. Ennyit akarok csak. Nem kell az alja, a kosz, a hulladék. Nem kell az, ami volt. Inkább ezt a mozdulatlanságot akarom. Élő mozdulatlanság. Ezt a csendet. Ezt a magányt. Ezt az egyedüllétet. Azt hiszem, a szomorúság foltot ejt az ember bőrén, fogain, csontjain, nyelvén, szemhéján és az ujjbegyein. Azt hiszem, beleivódik és ott marad örökre. Annyi leírás van, sötétek és sérültek és melankólikusak. Cseresznyékre gondolok, szederre, és a nyelvem édes ízére. A lilás-kékes ujjaimra. És mindig csinálnunk kell valamit, hogy letisztítsuk a koszt, hogy lecsupaszítsunk mindent és frissen, elölről induljunk, fényesen és csillogón. Mintha a boldogság felszólításra menne. Tudok zenét hallgatni anélkül, hogy énekelnék, megelégszem a tökéletlen édességgel, viselem a foltot. Inkább ez az egyedüllét legyen. Ez a csillagoktól súlyos sötétség. Hogy sajátommá váljon végre.
Sokkal többet megértek abból, amit nem mondasz ki, mint abból, ami elhagyja a szádat.
Nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem a hogyanra, de arra emlékszem, hogy milyen érzés volt. Utána. A tisztaság zuhatagként mosott át, szinte vérzett. A szavak vágása a papíron, combokon, törött bőrön. A szomorúság és a haladék melódiája. A hitetlenség. Hogy nem menekülök meg. Emlékszem, milyen volt a kemény parkettán térdelni, miközben a felcsúszott szoknyám pont nem ért le a földre. A rituálé magánya, kezeim összetapasztva, szemeim az ég felé néztek. Vallomás. Parketta és új kiteljesedés. Vettem ma egy zöld felsőt, nagyon vagány, a hajam pedig sötét és megint egyre hosszabb. Keresztbetett lábbal ülök, a nap melegít, tiszta metafóra a tavaszra, testek feláldozására. Mert, hogy ősszel senki nem hal meg, tehát senki nem születik újjá. Ha hinnék. A megszámlálhatatlan napok kinyúlnak, mint a boldogság, a testem kibogozódik, elmerülök, aztán lebegek, elégedettség mint boldogság, egy fajta báj. Ujjak homlokra, szájra, aztán szívre. Annyira könnyű hinni. Bocsásd meg atyám, mert vétkeztem, mindezt a szenvedélyt.
jelenléti ív
- szotyi: www.aplacefortheheart.co.uk/frame.php »
- szotyi: mert faj a csalodas. »
ego
reklám
mindennapos
- d.elisio
- qnadam
- kisbéka
- szerelmem szemei
- heszi
- iszom szavait
- marlen
- a másik felem
- thia
- mankesz
- zleila
aki keres ...
oldies but goldies
- Jelen
- 2012. május
- 2012. április
- 2012. március
- 2012. február
- 2012. január
- 2011. december
- 2011. november
- 2011. október
- 2011. szeptember
- 2011. július
- Az összes »
